2026. július 31-e reggelén egymás számára ismeretlen két csapat indult el Dunakesziről és Nyíregyházáról Tihanyba, hogy közösen vegyenek részt a Tihany – Pannonhalma útvonalat végigjáró Zarándoktáborban. Dunakesziről a Krisztus Király Római Katolikus Általános Iskola és Gimnázium diákjai, Nyíregyházáról pedig a Szent Miklós Görögkatolikus Általános Iskola jelenlegi és volt tanulói tartottak velünk utunkon.
Ki-ki egyedül rótta a kilométereket, de egyre összetartóbb közösséggé kovácsolódtunk a közel 130 kilométer alatt. A legizgalmasabbak az emmauszi úton való beszélgetéseink voltak, ahol rácsodálkoztunk egymás és saját magunk értékességére, egyediségére, és ahol gyakran éreztük, hogy mellénk szegődött Krisztus is. Titkokat osztottunk meg egymással és titkok őrzői lettünk. A csendszakaszokon közelebb és közelebb kerültünk a természethez és a Jóistenhez, belsőnkben megfogalmazódott kérdésekre válaszokat kaptunk, letisztultak gondolataink. Vittük saját keresztjeinket és felajánlásainkat. Százszor legyőztünk önmagunkat, határainkat feszegettük.
Zarándoklatunk a nyár legforróbb hetében telt, a 40 Celsius fok körüli hőmérsékletben megtanultuk megbecsülni a vizet, még a hátizsákunkban felmelegedett vizet is, az enyhe szellőt, az árnyékot, a hirtelen érkező égi áldást, a naptej fontosságát, a kényelmes cipőt, az ételek nélkülözhetetlenségét, a biztató szavakat egy-egy nehéz szakaszon. Megtanultunk rácsodálkozni az élet apró csodáira.
Mentünk hegyeken völgyeken át, sivatagnak tűnő tájon, patakmederben, búzatáblák, napraforgómezők, szőlőskertek mentén, sőt vízen is jártunk.
Tihanyból kérdésekkel indultunk, nehézségek nyomták a vállunkat, izgatottság és kíváncsiság hajtott minket naponként előre. Bakonybélben a labirintusjárás megrendítő nyugalma és a kompletórium szívet megindító, felemelő imája még közelebb vitt minket Istenhez. Esti imáink során hol sírtunk, hol nevettünk, vagy éppen csendességbe burkolóztunk.
Pannonhalmi érkezésünkkor megfogalmazódott bennünk, hogy megérkezni jó, de úton lenni még jobb. Nehéz volt az elválás, éreztük, hogy valaminek vége van, de mégis hordozzuk tovább magunkban ezt az egy hetet.
Más emberként indultunk haza, hitünk megváltozott, a hátizsákunk könnyebb nem lett, de szívünk, lelkünk, lendületünk új erőre kapott. A komfortzónánkból naponta kiléptünk, erősebbek lettünk, s rájöttünk arra, hogy a Zarándoktábor után nagyobb dolgokra is képesek vagyunk. Isten végtelenül szeret bennünket. Küldetésünk van, hiszen mi is Isten ikonjai vagyunk. Megtanultuk, hogy zarándokolni könnyű, de egyben nehéz is. Saját labirintusunkat járjuk, ahol családunk, barátaink, ellenségeink néha-néha mellénk szegődnek a Cél felé, a Mennyország felé, s akkor majd színről színre látjuk meg a Teljességet.
Szikora Csilla
fotó: Gerner Attila, Szikora Csilla, Palicz Eszter
